Rosalie J. Moon

Köszönöm megtisztelő figyelmét, amellyel a weboldalamon megjelent könyveim, írásaim, előadásaim iránt érdeklődik. Viszonozni akarom azt azzal, hogy e blogban közzéteszek olyan gondolatokat, amelyek egyben választ adnak azokra a kérdésekre, amelyeket Kedves Olvasóimtól kapok.

 

Ha bármilyen vélemény, esetleg újabb választ igénylő problémakör merül fel Önben, Kedves Érdeklődő, kérem, írja meg azt az adott bejegyzéseket követően!

 

Azzal a szándékkal teszem közzé írásaimat, hogy segítsek mindazoknak, akik véleményemre,  életlátásomra ily módon is kíváncsiak.

„A mindennapjainkban jelen van az önfegyelem, hiszen legtöbben tervszerűen, hatékonyan és a feladatok között fontossági sorrendet tartva haladunk. Végtelen számú példákkal igazolható, hogy mennyi személyes erőt, megvalósulást rejt az, ha önfegyelemmel irányítjuk életünket. Az ésszerűnek vélt lemondások mind ide sorolhatók: kezdve a felesleges vitáktól, amelyet önfegyelemmel elkerülhetünk, más irányba terelhetünk.

Az esetleges szópárbajban elhallgatni, nem jelenti azt, hogy a „vesztes” oldalra kerültünk. Sőt, aki önfegyelmet gyakorolva, uralva indulatait, képes megőrizni logikus, nyugodt érvelésének tényét, maga válik győztessé. Helyesen gondolkodva a következőkben összegezhető a segítség, amelyet magunknak mondogathatunk egy belső monológban: „Az önmagad igazának tudata, az önmagadba, tudásodba, felkészültségedbe vetett hited, a belső erőd, önuralmad jelenik meg olyankor. Mi az, ami ennél biztosabb lehet, mint az önmagad hitelességének ténye, amelyet tudsz és érzel is. Akkor is, ha meg sem szólalsz egy adott helyzetben. Természetesen higgadtan, valamilyen formában megfogalmazhatod véleményedet esetleg később kicsit, de önfegyelmed, önmagadra való rálátásod nem inog meg, sohasem.”

Tudjuk, hogy van időnk kivárni, amíg a helyes döntés létrejön, amíg a partnerek, munkatársak jobb belátásra jutnak, vagy személyes életünkben elérjük azt, amire a legjobban vágyunk.

Szinten „önmagunkkal” beszéljük meg, önfegyelmet gyakorolunk akkor, amikor megértjük, hogy például a nyaralást későbbre vagy a következő évre halasztva kedvezőbb feltételek mellett valósíthatjuk meg szeretteinkkel. De bármilyen korábban megjelölt cél eléréséhez adunk magunknak több időt, s nem sürgetjük, elégedetlenkedünk a várakozás állapotában.

Ily módon magunkat „tanítgatjuk”, fejlesztjük, s akár olyan ismeretek megszerzésére vállalkozhatunk, amelyek a vágyott irányba, céljainkhoz juttatnak el. Amikor akaratunkkal, önfegyelmünkkel tisztába kerülünk egy esemény alkalmával, azt is megérthetjük, hogy mindennek, amelyet elérünk, elértünk, s az újabb terveknek is ára van.

Nem a pénzben mérhető értékükre gondolok most, amit szükséges megtervezni, hanem arra, amikor a soron következő feladatainkba bele kell számítanunk megannyi tényezőt, amely megjelenik, s a váratlanokat is. Amikor valamiről, vagy valakiről le kell mondanunk, amikor tudatába kerülünk annak, hogy a kockázatosabb lépéseinknek a következménye, az ára is azzal arányos. Mind a nyereség, mind a kedvezőtlenebb megvalósulás irányába. Általában meg kell fizetnünk a tapasztalataink, gyakorlati készségeink megszerzésének, emberi kapcsolataink alakulásának folyamatában jelentkező árakat. A tévedéseknek, hibázásoknak ára van, és szellemi-érzelmi-lelki életünkben jelennek azok meg.

A párkeresési folyamatok mind-mind fontos tanulságokat jelentenek, s a leckéket az érzelmekben, csalódásokban, de a méltó társ megtalálásának folyamataiban is szükséges megszívlelnünk.

Amikor azt halljuk egy esemény kapcsán: „Hajlandó vagy-e megfizetni az árát?” „Hajlandó vagy-e eleget, vagy még annál is többet tenni a dologért? vagy „Éppen nyugodt szívvel veszíted el azt a valamit, amit magadnak szeretnél?” Olyankor a sugalmazó belső vagy külső hangra figyelve, igen fontos felvetés van jelen. Amikor valakinek az egészsége a tét, le tud-e mondani valamiről, ami esetleg megnyugtatja, de ugyanakkor hátrányára van? (Dohányzás, édességek, káros szenvedélyek stb.)”

„...Jane Austen központjába érkezve az írónő életéről, családjáról hallhattak rövid beszámolót a XIX. század eleji, korhű ruhába öltözött idegenvezető hölgytől. Az angol regényírónő Bath-ban éveket töltött el családjával. Ott alkotott, nyaralt, dolgozott. Egykori házának emeletén 85 kávézószobákat rendeztek be, ahol a pezsgőhöz süteményeket szolgáltak fel, mint az írónő ottlétekor.

 

– Mai napunk a pezsgőzés jegyében telik! – jegyezte meg Rita.

– Ki gondolta volna? – örvendett Feri. Ennél rosszabb napjaink sose legyenek!

– Igaz, a pezsgőzés a történetek szerint a délutáni süteményfogyasztásokhoz kapcsolódik, csakhogy nekünk most van erre időnk – jelentette ki örvendezve.

– A kritikai realizmus híres angol regényírója kávézójában szépen kérdezlek:

– Rita! Szerelmem! Hozzám jönnél feleségül? – nézett ragyogó arccal a lányra Feri.

– Drága vagy. Igen! Igen! – ismételte meg Rita a választ.

– Akkor jó! – ölelte át a lányt Feri. Táskájáért nyúlt, s egy piros, bársony rózsát adott át Ritának. A rózsaszirom lenyitható teteje egyben kicsiny dobozka volt, amelyben egy rubinköves aranygyűrűt talált Rita. Az ékszer illett a lány ujjára.

– Milyen finom, és gyönyörű színe van! – kiáltott fel örömében Rita. Köszönöm szépen – mondta, s apró csókokkal borította Feri ajkát.

– Honnan tudtad a méretet? – kérdezte Rita.

– Ez maradjon az én titkom – válaszolta a férfi. Azzal a felszolgálónőhöz lépett kamerával a kezében, s megkérte, készítsen róluk fényképeket.

– Itt ülünk veled, szívem. Jane Austen szelleme a tanú rá, milyen mérhetetlenül boldogok vagyunk! – emelte fel pezsgős poharát Feri.

– Közös életünkre! Szeretlek.

– Én is szeretlek Feri, s azt kívánom magunknak, hogy boldogok legyünk. Kérlek, minden évben látogassunk el ide, erre a helyre. Legyen ez a mi új szokásunk, hagyományunk új életünkre vonatkozóan! – mondta Rita.

– Jó ötlet! Rengeteg a látnivaló itt, máris telerakjuk leendő emlékekkel. Mit szólsz hozzá? – fordult Ritához a férfi...”

 

A következő nap délelőttjét Dani az erkélyen olvasgatva töltötte, Melinda pedig a szálloda „Trópusi kert”- nek nevezett részében sétált. Jegyzeteit magával vitte ugyan, de figyelmét egy különleges pár kötötte le. A vak férfi belekarolt legalább tíz évvel fiatalabb hölgytársába, aki annak lépéseit halk utasításokkal segítette. Megálltak egy-egy hatalmas pálmafa előtt, s a kedves hölgy elolvasta a kertészek által kihelyezett táblák szövegét. Részletesen leírta a férfinak a virágok színét, alakját, nagyságát.

 

Beszélt a tavirózsákról, miközben megálltak a kertbe épített hídon.

 

 

- Most értünk a vízeséshez! – szólalt meg váratlanul a férfi.

- Így van, jól emlékszel – helyeselt a hölgy.

- Akkor jó húszlépésnyire van egy kényelmes kanapé, ahova, ha leülünk, hallgathatjuk a csobogást – jegyezte meg.

- Persze, Erik! – simogatta meg a férfi kézfejét a hölgy, miközben az említett ülőhelyhez vezette. Melinda nem tudta levenni szemét a párról, akik a mellette lévő fonott székekre telepedtek. A hatvan év körüli hölgy sugárzott a boldogságtól. Igényesen göndörített szőke haja, magas homloka, finom ívű szemöldöke bájos arcot körvonalazott. Ajkát halványrózsaszínre festette, kék, virágmintás blúzt és galambszürke nadrágot viselt. Olyan harmónia, kiegyensúlyozottság áradt felőle, hogy a táncosnő rámosolygott. A hölgy abban a pillanatban megszólalt:

- Negyedszer vagyunk itt Erikkel! – újságolta nevetve Melinda felé fordulva. Az összes bokrot ismeri, kivéve persze azokat, amelyeket újonnan telepítenek, ha valamelyik kipusztul. Tudja, hol vannak a lépcsők, s mikor, hova jutunk, s hány lépés után – mesélte.

- Erik rajong a hajókért, vitorlásokért. Ugye, kedves? – fordult a férfihez a hölgy.

- Bizony, szívecském. Követként valaha rengeteget utaztam, hajóval, repülővel, vonattal, autóval. Most te vagy a szemem, Pamela – fogta át a hölgy vállát a férfi.

- Érzed ezt a párás, meleg, simogató levegőt? Ezeket a kellemes illatokat? A megöntözött talajét, a párolgó tavakét? Valamelyik virág talán a jázminra emlékeztető esszenciát ad – sorolta.

- Erik! Egy hölgy ül mellettünk a másik padon, hallgat bennünket – vetette közbe Pamela.

- Oh, kezét csókolom! Örülök! - válaszolt azonnal a férfi. Az egyik kedvenc helyünk ez itt Pamelával, igaz? - fordult nyomban a hölgyhöz.

- Igaz – helyeselt amaz, majd kérdezés nélkül folytatta:

- Roppant élvezzük a tengerparton elhelyezett kültéri szobrokat. A broznból, fémekből épített örökmozgókat. Némelyiket ugyan nehéz értelmeznünk, de Don Quiote és Sancho Panza-alkotásokra ráismertünk.

- Na és a kövek! – szőtte tovább a szót a férfi. Némelyik felületét selyemhez hasonló tapintásúvá gyúrták a kavicsok, az óceán vize. A Nap úgy felforrósítja azokat, hogy alig lehet kézzel megérinteni, ha a kora délutáni órákig egyfolytában süt.

- A legkedvesebb helyünk azonban Velence – jegyezte meg a hölgy. Halkan felsóhajtott, megfogta a férfi kezét.

- Ugye, kedves? A férfi lehajtotta fejét, finom igenlő mozdulatokkal bólintott.

- Kényelmes a szállodai szobájuk? – érdeklődött Melinda.

- Hogyne! – válaszoltak szinte egyszerre.

- Erik igen jól tájékozódik – sietett a válasszal Pamela. Először együtt végigjárjuk a helyiségeket. Mindegyiket szépen, lassan, körbe. Párom memorizálja azokat, a tárgyak elhelyezkedését, s azt követően egyedül jön-megy bennük – avatott be személyes titkukba az asszony.

- Ámulom, ahogyan együtt nyaralnak, ezek szerint évek óta – összegezte benyomásait Melinda.

- Barátok vagyunk. Tíz éve utazgatunk. Velence a kedvenc helyünk mindkettőnknek, de ezt a szigetet megszerettük.

- Hosszas a felkészülés egy-egy útra? – érdeklődött a táncosnő.

- Természetesen elolvasom Eriknek a látnivalókról szóló ismertetőket, megbeszéljük azokat. Eltervezzük, mit nézünk meg, milyen útvonalon. Erik kérdezget, de igen gyorsan megtanul mindent. Velencében tudja, hány lépés után következik a híd, s hogy merre kell fordulni, hogy a St. Mark térre érjünk – mesélte lelkesen Pamela.

- Összeszokott párost alkotnak – jegyezte meg a táncosnő.

- Pamelának végtelen a türelme, óriási a kitartása – szólalt meg a vak férfi.

- Megtanított látni a láthatatlant – fogalmazott komolyan.

- Az én barátom pedig igen okos. Az „eszével lát”, azaz képessé válik szinte arra, hogy lásson, hogy elképzelje azt, ami elénk tárul – magyarázta Pamela.

- Szokatlan és különleges párost alkotnak! – dicsérte őket Melinda. Pamela halkan kuncogva mesélt, beszélt. Élet- és emberszeretete sugárzott arcáról.

- Lassan indulunk – zárta le a beszélgetést az asszony. Kagylókat akarunk gyűjteni a parton, aztán átöltözni a délutáni pihenést követően. Lehet, hogy este, a bárban látjuk egymást! – köszönt el, miközben belekarolt Erikbe. Figyelmes utasítgatásaival a szállodai folyosók felé indultak.

 

Szép délutánt önnek, kedves hölgy! – szólt elmenőben a táncosnőhöz Erik. Melinda eltűnődött. A pár egyik tagja sem volt fiatal, mégis olyan életvidámak, elmében frissek, az élet értékeit figyelők, nagyrabecsülők voltak, hogy bármelyik fiatalabb pár megirigyelhetné őket. Beszélgetésük ideje alatt egyetlen elégedetlen szó, egy kedvetlen megjegyzés sem hangzott el tőlük. Pamela asszony élvezettel fogadott mindent, ami körülvette, ami pihentette, pedig néhányszor láthatta a helyet, ismerte nevezetességeit. „A jót, a szépet látni az életben az életből. Azt kutatni, keresni, ami feltölt, ami teljessé teszi napi világunkat. Ami emeli szívünk örömét, ami mosolyt csal az arcunkra, korunktól függetlenül. Ez az, amit e pár élete bizonyít. Bár, a nehézségekről nem kérdeztem őket, de nem azért vannak itt, hogy azon rágódjanak, hanem, hogy élvezzék azt, amit életükben élnek. Amit: ajándékként élnek meg ők” – töprengett a pár távozását követően Melinda. Maga elé idézte, ahogy a koros nő megérintette Erik vállát, ahogy hozzábújt; az maga volt a nőiesség...

Melinda képzeletben Danit látta. Nem tudott rá haragudni, pedig bőven lett volna rá oka. Érdekes módon le tudta csupaszítani róla mindazt, ami nem Dani volt. A férfi lelkét látta. Azt, amelyik meleg, szeretni való, szeretetet akaró, és valamiért igen-igen védtelen és félelemmel teli. Melinda azt az embert szerette benne, amelyik ott mélyen rejtőzött. Amelyet Dani elrejtegetett, eltakart mindenféle módon. Azért, hogy ne sérüljön, hogy ne látszódjék gyengének. Olyan messze került valódi lényétől, amely pedig jelen volt benne, hogy nem ismerte fel magában azt. (Erre mondják, hogy szinte elidegenedett önmagától). Melinda azonban igen. Azt az embert szerette, aki olyan szép és tiszta, gyengéd és szelíd volt, mint amilyen ő maga. A lány kinyitotta könnyekkel teli szemét. A lehetetlenre vállalkozik, ha mindezt fel akarja fejteni a férfi előtt, aki maga volt a realitás. Elsősorban az létezett számára, amit meg lehetett fogni, tapintani. „Vajon sikerül?” – kérdezte magától a lány.

 

Amikor Tónika megérkezett az édességekkel kérdően nézett Melindára.

 

- Szomorúnak látszol. Engedd el kétségeidet az életetekkel kapcsolatban! – javasolta.

- Dani lelkemnek azt a részét nyitotta ki, amely a legszebb, legérzékenyebb érzéseket öleli. A tánc, a zene, a kedves karjában lévő, meghitt összebújás mind azok voltak, amelyek teljessé tették életemet. Olyanná váltam, mint egy kinyílt rózsa. Keservesen élem meg a valóságnak azt a részét, amely mindezt visszavonja, visszautasítja. A kinyílt, gyönyörűen illatozó virág a jeges, dermesztő vízbe került, hogy megfagyjon – fogalmazott a táncosnő.

- A jelképeid megkapóak. Dani iránti lelki kötődésedet én értem, de vajon ő mit szól ehhez? – Érti-e, érzi-e, hogy mit tesz azzal, hogy távol tart magától. Miért teszi? – sorolta Tónika kérdéseit.

- „Nem szeretünk egyformán!” – fogalmazott valamikor, röviddel megismerkedésünk után Dani ismerőse. Figyelemre méltónak találtam megjegyzését. Mostanra értem annak valódi értelmét, mert magam élem azt.

- Gyere, Melinda! Válassz magadnak gyümölcsöt, vagy inkább fagylaltot szeretnél? – szakította meg a táncosnő fejtegetéseit Tónika.

- Fagylaltot kérek! – mondta Melinda. A hűvös, kellemes narancsízű fagylalt, s egy a jégben pusztuló rózsa képe egyszerre futottak el szemei előtt. Elmosolyodott.

- Lassan, de biztosan haladok abban a folyamatban, amikor meg- és felfejtem a velünk történő események értelmét, okát. Az emberi lélek csodálatos, azt érzem! – fogalmazott sejtelmesen.

- Drága Melinda! Pihenj egy kicsit! Nyugodj meg! Lazítsál! Valamit bízzál az időre, a sors által megmutatkozó további lehetőségekre! – fogalmazott segítően Tónika.

 

Melinda váratlanul megszólalt:

 

- Talán anyámtól örököltem ezt a szeretet-éhséget. Ezt az állandó vágyódást arra, hogy figyelmet, melengető ölelést kapjak. Túl korán értem felnőtté. Biztos érzelmi háttér nélkül, hiszen elvált szülök gyermekeként, nélkülöztem az otthon igazi melegét, ami anyám életéből ugyancsak hiányzott. Gyermekkorától kezdve „mostoha”, szeretetet nélkülöző életet élt. A hagyományos „női sors”, a férfi-uralomnak kiszolgáltatott hétköznapjai révén. A szemléletébe, életfelfogásába beleivódott ez. Ettől lettem én magam igazi kis „lázadóvá”. Amikor felismerem, hogy egyéni értékeimet semmibe veszi Dani, azonnal szóvá teszem. A lelkembe ült bele ez a sóvárgás, a szeretet iránti vágyódás, amelyet úgy látszik, nem sikerül megnyugtatóan feloldanom. Úgy hiszem, ő éppúgy szeretetre éhes, mint én, csak letagadja azt, fél. A sérülésektől, a megcsalatástól, az életre szóló elköteleződéstől – mondta Melinda.

 

Tónika hallgatott. Tudta, mély igazságokat fejteget a táncosnő, amelyek megoldásokra várnak a pár számára.

 

- Mit tanácsolhatnék neked? – szólalt meg, ahogy a lány elhallgatott.

- Ha Daninak szeretetre van szüksége, add meg neki azt! Tudnia és látnia kell, hogy benned bízhat, hogy nem kell kételkednie – biztatta kedvesen Tónika a táncosnőt.

- Így élem a napjaimat. Hiszem, hogy érzi, mennyire szeretem őt.

- Vagy éppen az ijesztő számára – mondta Melinda -, mert döntés elé állítja a jövőnket illetően. Tónika széttárja karjait…

A Benned zajló átalakulásról…

 

Már jó néhány érdeklődésednek, élethelyzeted alakításának, önismereted elmélyítésének, személyiséged formálásának kérdéseivel foglalkozó könyvet olvastál. Szívesen vettél részt olyan előadásokon, néztél meg olyan filmeket, amelyek az életedben megjelenő konfliktusokkal, nehezen megélt helyzetekkel foglalkoztak. Elfogadtad és tudod, hogy életcélod megvalósításához milyen módon tudsz hozzájárulni, és a legjobb tudásod, megszerzett ismereteid és nem utolsó sorban mérhetetlen tapasztalataid birtokában egyszer csak megjelennek életedben azok a dolgok, amelyekre vártál.

 

Honnan és miről ismered fel a létrejött változást? Azt, hogy egyre tudatosabban éled a hétköznapjaidat, s hogy képes vagy azokra, az esetleg évekkel korábban hallott vagy olvasott dolgokra ráismerni önmagadban és cselekedeteidben? Addig soha nem ismert érzés lesz rajtad úrrá; másként szemléled az életedet, az egyes életszakaszokba fejlődő, előre haladó önmagadat.

 

A teljesség igénye nélkül néhány, a vágyott utadat jelző, örömteli meglátás:

 

Türelmesebb, megértőbb és együtt érzőbb vagy magaddal és másokkal is. Bár igen sürgetőek a napi feladatok, a várható eredményesség tárgyi megvalósulásai: a biztos jövedelem, az állásod, a megélhetésedhez szükséges megannyi dolog, a kapcsolataid alakítása stb. Mégis elkezded látni, megtapasztalni, hogy amit szeretnél, amire vágysz, az előbb-utóbb megvalósul.

 

Ezért várakozásaidban jelen van a jóra váró és olykor kíváncsi öröm is. Mert kevésbé ragaszkodsz már ahhoz, hogy csak azon az úton-módon történjenek a dolgok, ahogy Te elképzelted.

 

A megvalósulásban való bizakodás kitölti napjaidat. Nyugalom árad szét benned, akkor is, ha éppen valami miatt igyekezned kell. A legkellemetlenebb történések idején is őrzöd magadban a belső erőt, visszatérsz ahhoz, megkeresed lelki egyensúlyodat. Segítően figyelmezteted magad: „Rendben van és lesz minden soron következő esemény az életemben.” Ezzel és hasonló gondolatokkal nem engeded elhatalmasodni kétségeidet.

 

Magad is meglepődsz, hogy kedves vagy önmagaddal és másokkal is. Egyre többször, sőt már gyakran mosolyogsz. ( Ha egyedül vagy még talán magadon is.) Elnézőbb vagy az apró hibák miatt, amin esetleg korábban dühöngtél. Biztatod magad az egyes helyzetekben. „Ez egy jó nap!” – mondod, amikor reggel útnak indulsz. Észreveszed, hogy ragaszkodsz ezekhez a fentebb felsorolt érzésekhez, gondolatokhoz, mert a segítségedre vannak ahhoz, hogy terveidben tovább lépjél.

 

Az írás megjelent a londoni 6:3 Magazin 2015. januári számának A változások titkai... rovatában

A szeretetről: Fejezd ki! Tegyél érte!

 

Oly sok mindenben és számtalan formában megnyilvánul. Hol csendesen, finoman érzékelheted jelenlétét: valaki válladra teszi kezét, rád mosolyog, előzékenyen és kérés nélkül segít, örömét fejezi ki látásodra, vagy éppen: alig várja, hogy tőled és a te véleményedet hallhassa. Esetleg felköszönthessen, ha valamilyen érvfordulód van, vagy nem tudod, hogy miért, de azt „érzed”, hogy jó érzéseket küld feléd, hogy gondol rád.

 

Máskor, amikor magad is elzárkózol a világ dolgaitól, barátok, ismeretlen ismerősök próbálnak közeledni féltve őrzött érzéseidhez, netán fájdalmadhoz, lelked titkaihoz. Olyankor, tudod, megérzed igyekezetükön, hogy segítségük mögött a szeretet legkülönbözőbb érzései munkálnak.

 

A mindennapok tennivalói között pontosan el tudod különíteni a benned és a körülötted élők érzéseit, akár azoknak az árnyalatait is. Csak engedned kell, s nyitottnak kell maradnod azokra. Mit jelent a nyitottság e tekintetben? Azt, hogy mered önmagad adni, mersz az érzéseid által vezérelve haladni. Életed eseményei, mint megannyi próba vannak jelen abban a kérdésben is, hogy önmagadat adod-e?

 

Hogy lelkednek érzékenysége sérül? Bántás ért, méltatlan bírálat? Visszautasítottnak, esetleg nem megbecsültnek érzed azt, amit adtál? Mindez: a te érzéseidet, a benned lévő szeretetet ugyan védelemmel látja el, mert megjegyzed a tanulságokat, de szeretettel teljes lényed ugyanaz marad. A legközelebbi alkalmak során még megfontoltabb leszel a kinyilvánításban és a viszontérzések sokféleségének fogadásában. Érzéseidben is növekedni, fejlődni, gazdagodni fogsz.

 

Amikor azt halljuk sokaktól, hogy örömteli az életük, hogy „naponta karácsonyuk van”, egészen biztos, az érzéseik áramlásában otthon vannak legbelül mindig. Erősnek érzik magukat a hétköznapok tennivalói idején, a megrázkódtatások közepette pedig önmagukból tudnak erőt meríteni, sőt gyakran másokon is segítenek olyankor, ami növeli belső erőforrásaikat.

 

A belülről fakadó szeretet-erő a mások iránti kedves szavakban, figyelmességekben, apró üzenetekben, ajándékokban, külsőségekben is megnyilvánul. A finom ételek, a feldíszített fenyőfák, a ragyogó lámpa- és gyertyafények mind-mind akkor töltik be igazán a szerepüket, ha az emberből fakadó szeretet kifejezőeszközei válnak. A szívből jövő, őszinte érzések egészségessé és örömtelivé tesznek, és nem csak karácsonykor!

 

Az írás megjelent a londoni 6:3 Magazin 2014. decemberi számának A változások titkai... rovatában

Mit és hogyan tegyünk céljaink eléréséért?

 

Életünk különböző időszakaiban egészen biztos alkalmaztunk, kitaláltunk magunk számára olyan módszereket, esetleg megteremtettünk, megtanultunk, éltünk olyan körülményeket, amelyekben sikeresen megvalósítottuk céljainkat. Azok ösztönzően hatottak ránk, emlékezéseinkben szívesen gondoltunk vissza rájuk, s alkalmaztuk következő vágyaink megvalósításában is. Mondhattuk olyankor: „Legközelebb is így teszem, ez nálam bevált...”

 

A célok kitűzése, azok elérése, amelyekhez természetesen a cselekvéseket is társítottuk, ily módon voltak, vannak jelen az életünkben. Az akaratunkkal, tudásunkkal segítettük, hogy biztosan létrejöjjön egy elvárt, jó eredmény.

 

Tapasztalhatta azonban bárki, hogy az akarat, az elszántság, amely hatalmas lendítő erő, és nem nélkülözhető a célokhoz vezető úton, esetenként nem segít. Valamiért késik a megvalósulás. Mi történik olyankor? Mi az, amire érdemes még figyelmet fordítani? 

 

A bennünk lévő igyekezet görcsössé tehet bennünket az elvárásokban. Aggódó, ideges feszültség keletkezik, amelyben a figyelem - a legtöbbször be sem következő – nehézségekre, szorongásra helyeződik át. Ily módon késhet az elvárt eredményesség, a jó irányú megvalósulás.

 

Amikor annyira szeretné valaki elérni célját, hasznos lehet, ha beiktat lazításokat, szüneteket, pihenő időket. Azzal elősegítheti, hogy feszültségektől mentes idők szakítsák meg egy cél vagy eredmény létrejöttét. Ez nem jelent figyelmetlenséget, a lényegtől való eltérést, elpártolást, annak elhanyagolását. Mindazt, amit el akar valaki érni, meg akar valaki alkotni: nyugodt, harmonikus légkörben tegye. Természetesen a pozitív irányú feszültségek jelen vannak, nem zárhatók ki teljesen. Azok azonban előre vivő erőt jelentenek.

 

Fontos, hogy engedjük érvényre jutni azokat az érzéseket, belőlünk fakadó pozitív erőket, amelyeket célunk érdekében „útnak indítottunk”. S tegyük ezt akár tettekkel, akár tervezett gondolatsorokkal. Bízzunk abban, hogy amit megalkottunk az megvalósul a nélkül is, hogy görcsösen belekapaszkodnánk, úgy kísérnénk végig a folyamatot. Azt is szem előtt kell tartanunk, hogy több út vezethet a cél, az eredmény létrejöttéhez, nem csupán az, amelyre mi gondoltunk, amelyet terveztünk.

 

Az írás megjelent a londoni 6:3 Magazin 2014. szeptemberi számának A változások titkai... rovatában

Részlet Rosalie J. Moon: Boldogságtörekvések című regényének (2012) Hogyan nyílik a virág? című fejezetéből

 

„- Mondd csak Tónika, te hogy látod azt a küzdelmet, amit az ember a boldogságáért tesz?

- Küzdelmet? – érdekes megközelítése ez a kérdésnek. Erre eddig még nem gondoltam.

- Én csak élem az életem, tele megoldott és megoldásra váró feladatokkal. Hogy közben mi történik, azzal akkor foglalkozom, amikor valamilyen kérdés felmerül.

- De azt látom, hogy te nagyon küzdesz érte. Azt is, mennyit teszel azért, hogy elérd vagy megtartsd, mikor, melyik van soron. Nem igaz? – kérdezte Melindát a hölgy.

- Jól látod a kérdésnek ezt az oldalát – helyeselt a lány.

- Nézd Melinda! Nem akarlak én oktatni téged, felnőtt ember vagy, megvan neked a magadhoz való eszed, s elég tapasztalattal is rendelkezel.

- Hidd el, ha hiszel a boldogságban, aszerint élsz, gondolkodsz, a tiéd. Ha arra gondolsz, hogy mi hiányzik még hozzá, hogy ez meg az még kellene, akkor a hiányra összpontosítasz, és akkor várakozhatsz még egy ideig. Higgyél abban, hogy megérdemled, hogy nem kell már semmit sem tenned érte, mert méltó vagy arra, hogy boldog legyél. Ha eszerint élsz és gondolkodsz, akkor ez az életed része.

- Daninak szüksége van a szakmai fejlődésre, a világlátásra ahhoz, hogy megvalósítsa életcélját. Engedd szabadon, miközben érezd, hogy boldog vagy. Ott van a balett, amelyért rajongsz, ott van jó néhány kollégád, akik ugyancsak rajonganak érted. Próbáld meg érezni, sugározni a boldogságot, akkor annak egyből a részesévé válsz.

- De...kezdte mondandóját Melinda.

- Nincs de, nincsenek kifogások és okok. Ne építs fel akadályokat, gátakat aköré, amit szeretnél, amire vágysz. Hidd el, hogy lehetséges! Akkor azzá is válik.

- Honnan tudod mindezt? Hogy jutnak eszedbe ilyen megoldások? – kérdezte csodálkozva Melinda.

- A tapasztalatom mondatja ezt velem – válaszolta Tónika.

- Egész életemben, közel hatvan éven keresztül szomorú, csalódott voltam. Úgy éreztem sosem kapok elég szeretetet, megbecsülést, s hogy a boldogság mindenkihez eljut, kivéve engem. Aztán egy napon rájöttem: magamnak kell alkotnom a sorsomat. Ez így nem mehet tovább. Annyit voltam szomorú, megcsalatott, elkeseredett, hogy a szomorú érzések összegződtek bennem. De eldöntöttem: elég volt. Nem akarom tovább ezt az érzést érezni, nem akarok többé szomorúan élni. Mindenkinek segítségére voltam, aki csak hozzám fordult. Természetesen ez ma is így van. Mára azonban vágyom az örömre, a mosolyra, a megelégedettségre. Arra, hogy kisugárzott szeretetemből folyamatosan adva azoknak, akik fontosak nekem, erős és egészséges maradjak.

- Tulajdonképpen fellázadtál? – kérdezte Melinda.

- Egyszerűbben fogalmazva: egy érzelmi kitörés következett bennem. Ennek külső megnyilvánulása is volt: elkezdtem fokozottan törődni a külső megjelenésemmel. De az álmatlan éjszakák, önmagam jó érzéseinek keresése, kutatása szinte feszített. Nem akartak meghagyni a régi, a megszokott érzelmi keretek között.

- Mit éreztél? – faggatta tovább a táncosnő.

- Azt, hogy tele lettem pozitív indíttatással. Az arcomra visszajött a mosoly. A legapróbb dolgoknak is látom az értékét, megszabadultam múltam terheitől.

- Nálad ez egy gondolkodásbeli átalakulás volt? – érdeklődött a lány.

- Igen. Rájöttem, hogy boldog akarok lenni, és arra gondolok, hogy az vagyok.

- Mi lesz, ha mégsem? – kérdezte Melinda.

- Látod, ez az, amire nem szabad gondolnod. Ha boldog akarsz lenni, akkor arra figyelj! Az ellentétére ne! Ha vívódsz, az nehezíti az előrehaladásodat abban, amit el akarsz érni.

- Alig találok szavakat arra, amit most elmondtál – szólalt meg Melinda.

- Szavak nélkül is lehetsz boldog, csak higgyél abban, arra gondolj, azt hívd be az életedbe. Látom, hogy benned van a szeretet, a szerelem. Az élet értékeinek tisztelete, az az alázat, amellyel a megálmodott dolgokat fogadod, elismered, méltányolod. Akkor? Nincs más dolgod, mint érezd, hogy boldog vagy, mint akkor, amikor kigondoltad azt valamikor…Higgyél magadban, törekvéseitek jóságában!...”

 

„A múltamban lévő negatív energiák visszahúzó erejét, meglétét keservesen éltem meg. Annyira a hatalmukba kerültem gondolataim által, hogy néha kisebb betegségeket is elkaptam. Nem kevés időbe telt, hogy a feladatokat lebontsam arra a szintre, amikor már nem nyomasztottak annyira, s így a megoldásukra, a nyelv gyakorlására még több energiám maradt.

 

Sajnos vagy szerencsére a tanulásnak ezen az útján bizony nagyon egyedül van az ember. Egyes-egyedül a folyton jelenlévő kérdésekkel: hová tartok? Mit akarok elérni? Sokszor magam is meglepődtem azon, hogy az emberi „életút” felén jóval túl, milyen hatalmas mennyiségű ismeretlen és felfedezetlen dolog van bennem. Természetesen a megváltozott élethelyzetben sok tekintetben teljesen új voltam még önmagam számára is.

 

Újra tanultam meg élni, intézkedni, másként látni a körülöttem lévő dolgokat. Nagy út viszonylag rövid idő alatt…Elkezdtem magam irányítani, biztatni. Figyelem és figyeltem, ahogy a belső erőm megerősödik ebben a folyamatban; a feladatokat nem tehernek, hanem tanulásnak fogom fel újra, mint egykor régen.

 

Pedig nemcsak a gyermeknek kell „megérni” dolgok elfogadásához, hanem a felnőtteknek is. Még akkor is, ha rugalmasnak és tapasztaltnak tudja magát. Az intenzív változások ugyanis annyira megdolgoztatják, hogy az belső energiákat szabadít fel. A gondolkodást, a cselekvéshez szükséges aktivitást állandóan egy izgalmi szinten tartják. Így gyorsabban fáradtam el, mint szerettem volna.

 

Nem értettem magamat sem sokszor, mert annyira elfáradtam a törekvésekben, hogy értetlenül álltam a hegynek látszó, és soha nem csökkenő tennivalók láttán. Lassan megértettem, hogy akkor teszek a legtöbbet, ha beosztom meglévő energiáimat és kíméletesebb vagyok magamhoz a hétköznapok során.

 

Tudatosítottam magamban, hogy önmagam sorsa csak rajtam múlik. Nekem kell megtapasztalnom és meg is kell élnem ezeket az állapotokat. Nekem kell magamon segítenem, ha ebben a folyamatban megállok, bármilyen oka legyen is. Felismertem, hogy még biztosan nem vagyok elég erős a belső hitemet illetően. A próbák, a hétköznapi teendők tanulások is egyben, amelyek rendszeresen megkövetelik az önmagamba vetett bizalmam megszilárdítását...

 

Futottam, majd sétáltam kicsit. Aztán fontos felismerés tört rám. Mennyi minden szépen és jól alakul az életemben! Egyre jobban értem és élem a fejlődésemmel járó nehézségeket is. Tudom, hogy már mozgásba hoztam azokat az erőket, amelyek az új dolgok be- és elfogadását elősegítik.”

 

Részlet a szerző Újrakezdés című regényéből (Az elmélyülés, az erőgyűjtés és az előrehaladás útja)

Döntéshelyzetekben, választásainkban, felelősségvállalásaink során, véleményünk hangoztatásakor, az önérvényesítésben, személyes szabadságunk érvényre juttatásakor zajlanak küzdelmeink..., s folytathatnám a sort azon lényeges, fontos dolgok felsorolásával, amelyek bennünk dőlnek el.

 

A helyes válaszok, élethelyzetek, emberi kapcsolatok formálásához rá kell látnunk, fel kell ismernünk azt, hogyan tehetünk szert arra a tudásra, vagy éppen mi az a mód, melyek azok az eszközök, amelyek segítségével megváltoztathatjuk gondolkodási módunkat a megoldást rejtő irányba.

 

Mit jelent ez? Ha észrevesszük, s azáltal tudatossá tesszük magunkban például szomorúságunkat, esetleg valamely esemény sikertelenségéből eredő rosszkedvűnket, vagy a reménytelenség érzése uralkodik el rajtunk, döntenünk kell: maradunk-e megfigyelt állapotunkban vagy megoldásokat, kiutakat keresünk. A döntés: a miénk.

 

Ez belső „küzdelem”, amelyet önmagunkkal folytatunk. Vajon sikerül-e úrrá lennünk önnön belső, negatív késztetéseinken? Honnan tudjuk, hogy „küzdelem” zajlik bennünk?

 

A feszültség, erősebb szívdobogás, stressz-érzés, az eseményekre magyarázatokat igénylő, kereső izgalom jelenléte vagy sajátos egyéni tünet is jelentkezhet: „Kiver a víz, ha arra a ...gondolok” – fogalmazzuk olyankor. Szerencsés, pozitív választásaink is izgalmakkal járhatnak, de azokra bizony könnyebb megoldási utakat találni. Életünkben ismerősek azok a „jelek”, amelyeket jól értelmezünk, hiszen olyankor megoldásokra lelünk.

 

Önmagunk, belső ellenállásunk „legyőzésének” folyamatában gondolati módosításokat teszünk. Minél pontosabbak felismeréseink önmagunkat illetően, annál sikeresebb gondolkodásbeli új utunk is.

 

Azt is tudnunk kell: minderre senki sem szólít fel bennünket; magunkban zajlik belső irányításunk, amelynek során feloldjuk küzdelmekkel teli, eseménydús időszakainkat. Létrehozott döntéseinket pedig hatékony cselekvés követi.

 

Az írás megjelent a londoni 6:3 Magazin 2014. júliusi számának Az életünkről szólva... rovatában

Az életút, az egyes életszakaszok újabb és olykor váratlan kihívások elé állíthatják az embert. Választhatja a nehezebb, a könnyebb megoldásokat sikeres feladatmegoldásaihoz, de nem kerülheti el azt, hogy az önmagába vetett hitével tudatosan bánjon, támaszkodjon arra, erőt merítsen abból. Mit jelent ez?

 

Szerencsés, aki gyermekkorától kezdve kapja a megerősítéseket, a biztatásokat, sőt gyakorta a dicséreteket is. Azoktól ugyanis erősödik az ember önmagába vetett hite, bizalma önmaga képességeimben. Azok az események, amelyeket maga mögött tud, megannyi erőpróbának gyakorlatnak minősül az idő múltával.

 

Mit tegyen azonban az, aki úgy érzi, hogy erejét meghaladó, képességei határát feszegető kérdésekkel kell szembenéznie, együtt élnie, megoldásokra lelnie? A könyvek bölcs gondolatai, a családtagok, a barátok, ismerősök segítőkészsége, tapintata igen nagy segítség, de legtöbbet az ember önmaga helyzetének értelmezésével segíthet.

 

Csupán rövid időre, de érdemes visszatekinteni, s összegyűjteni azokat az eseményeket, amelyekben valaki eredményes volt, s esetleg az őt ért kétkedések ellenére is, bízva magában: cselekedett. A naponta előkerülő, a legkülönbözőbb élethelyzeteket érintő ügyekben válaszokat adott, talált, helytállt, s ezzel önmagának is nagy meglepetést okozott.

 

Amikor sorra veszi valaki az elvégzett feladatokat, megleli azokat az eredményeket, amelyekről pontosan tudja, hogy saját magának köszönheti sokukat: megerősödik az önmagába, cselekvései, tudása sikerébe vetett bizalma. Magabiztosabbá, bátrabbá is válik ettől, s megtapasztalhatja, hogy a vállalt kockáztatások idején saját magára mindig számíthatott.

 

Minden egyes megoldás, amely az életfeladatok során jelentkezik, egy előre tett lépése az embernek ahhoz, hogy edződjék az önmagába vetett hite. Ebben a folyamatban aztán háttérbe szorul majd az az igénye, hogy mástól várjon biztatást, megerősítéseket. Természetesen elfogadja azokat, ha munkája vagy bármely megnyilvánulása elismerést érdemel, de azok nélkül is erős már a saját hite.

 

Az ember önmagába vetett bizalmának megerősödéséhez segítséget jelentenek a nagy kihívások, változtatások, munkához kapcsolódó újítások, s a negatív történések sora is; azokon túljutva ugyanis egyre szilárdabb, egyre erősebb lesz az. Ez nem melldöngetős, társasági esten kikiáltott kivagyiság, hanem a csendes, mélyen az emberben gyökerező biztos és erős hit, amelyről tudja: önmaga formálta, teremtette, ezért bármikor számíthat rá.

 

Az írás megjelent a londoni 6:3 Magazin 2014. júniusi számának Az életünkről szólva... rovatában

Az önismeret az elmúlt néhány év során szinte naponta olvasható, sok nézőpontból elemezhető, megközelíthető kérdésévé vált életünkben. Az ugyancsak elénk táruló ismerethalmazok azonban háttérbe szoríthatják azt. Tudnunk kell ugyanis a szakmáinkhoz tartozó új, elméleti-gyakorlati dolgokat, a kommunikációs közléshez szükséges eszközök: számítógépek, mobiltelefonok, nyomtatók, háttértárak stb. kezelését.

 

Tele vagyunk új ismeretekkel, gyarapítjuk azokat, sietünk alkalmazásukban, mert az életünk nélkülözhetetlen részévé váltak. Elfogadtuk ezt, lépést is tartunk a munkahely követelte kihívásokkal. Nem észrevehetetlen, hogy egyre fokozódó élettempót diktálunk önmagunknak is, miközben feladatok, célok, megjelenő akadályok övezik utunkat.

 

Zakatol körülöttünk és velünk a világ, megválaszolandó kérdéseket halmoz elénk. Hogyan válaszoljuk meg azokat? Jó válaszokat, megoldásokat találunk, majd alkalmazunk-e? Nem csupán kívülre kell figyelnünk, hanem arra is, hogy bennünk, önmagunkban milyen válaszokat sugallnak a velünk történő események.

 

Miért kell az önismeret? Azért, mert ahhoz, hogy a bennünk meglévő belső késztetésnek is megfelelő választ megleljük, rá kell látnunk a történésekre, mindarra, amire feleletet keresünk. Ugyanazon a gondolkodási szinten, ugyanazokkal a megoldásokkal nem biztos, hogy a kívánt eredményt érjük majd el. Fejlődnünk kell, ismernünk kell önmagunkat.

 

Tudnunk kell: Mennyire számíthatunk magunkra? Miben vagyunk kitartóak? Milyen gondolati szokások, megoldások azok, amelyeken változtatnunk kell? Milyen tulajdonságokat kell kifejleszteni magunkban vagy melyeken kell tovább dolgozni azért, hogy azt a célt érjük el, amin fáradozunk.

 

Aki belátja mindezt, az megtapasztalhatja, hogy feltett kérdéseire gyorsabban kapja majd meg a válaszokat. Persze úgy, ha keresi, kutatja azokat, ha hajlandó utána járni, tanulni arról, ami foglalkoztatja. Ilyenkor az is előfordulhat, hogy hagyja elrohanni maga mellett egy kicsit a hétköznapi eseményeket, mert befelé, önmagára figyel. Nem kapkod, megérzi, hogy türelemre van szüksége önmaga iránt.

 

A nagy horderejű, váratlannak tűnő események, amelyek minden ember életében megjelennek például: életmódbeli változtatások, tragédiák, válások, csalódások, sikerek, felmerülő kockáztatások, nagyszerű lehetőségek az önmagára számító, önismerettel rendelkező egyén felelősségét igénylik.

 

Az írás megjelent a londoni 6:3 Magazin 2014. májusi számának Az életünkről szólva... rovatában

A gyakran, néha rejtetten, titkoltan bennünk lévő feszültség egyik forrása az, hogy állandóságra törekszünk életünk során, miközben annak lételeme a változás. A megállapodás, megnyugvás természetes igénye az embernek. Arra törekszik, amikor befejezett bármilyen iskolát, társkapcsolatokat alakított ki, munkahelyet, kedvelt állást, hobbit, elfoglaltságot talált magának és sorolhatnám mindazt, amitől teljesebbnek érzi az életét; arra vágyik, hogy amit elért, amin dolgozik éppen életének állandó része maradjon. Rögzíteni, biztosítani akarja az ember a jelen eseményeit azért is, hogy a majdan létrejövőket, a jövőjét biztonságban tudja.

 

A valóság azonban az, hogy bennünk és az általunk létrehozott vagy elfogadott dolgokkal kapcsolatban is folyamatos a változás. Olyankor merülhet fel az a kérdés: „Miért kell ennek éppen így történnie? Pont most kell e váratlan dolognak felbukkannia, amikor egy kis nyugalmam lehetne?”

 

Az Életet élve, egyéni fejlődésünk eltérő útjain, a legkülönbözőbb kihívások kerülnek elénk. A körülmények, a helyzetek, a személyek, kapcsolatok, vagy az események váratlan, szokatlan fordulatai, néha az első látásra vagy hallásra fenyegetőnek, megoldhatatlannak is tűnhetnek. Új munkahelyet, új párt, másik lakást, addig nem használt tárgyi eszközöket vagy tudást, módszereket kell alkalmazni ahhoz, hogy megoldásra leljünk. Mit tehetünk azokban a helyzetekben? Hogyan lássuk, fogadjuk az olyankor felmerült, sokszor bizony nehéz, emberpróbáló időszakokat?

 

Reakcióink megszámlálhatatlanok. Az elutasítástól kezdve, a dühöngésen át vezethet az út odáig, hogy elfogadóbakká válunk a kialakult helyzetekkel. Lehet, hogy egy olyan kihívás, kockáztatás előtt állunk, amely meghökkentett bennünket. Az okok elemzése, a tények elfogadása, a kialakult élethelyzettel való együttműködés, a rugalmasság az, ami a legtöbb esetben segítség lehet.

 

Minél többször gyakoroljuk, annál hamarabb rájöhetünk arra az életigazságra, hogy rajtunk áll, akarjuk-e újabb erőpróbának, fejlődési lehetőségnek, szellemi kihívásnak, a kreativitásunkat előhívó jelnek, belső késztetéseink megnyilvánítása útjának tekinteni a ránk váró feladatokat. Tanulási lehetőségeink végtelen lehetősége tárul fel előttünk azon alkalmak során, szellemünk pedig rugalmasan alkalmazkodik, segít bennünket a lehető legjobban megoldani a felmerült kérdéseket.

 

Az írás megjelent a londoni 6:3 Magazin 2014. március-áprilisi számának Az életünkről szólva... rovatában

Miért? Tudatosodásunktól kezdve várnak ránk életünk megválaszolásának, megoldásának legtöbbször halaszthatatlan kérdései. Iskolák, tanfolyamok elvégzése, munkahelyek megtalálása, majd változtatása, valamilyen nyelv megtanulása és persze a gyakorlatban történő használata; kapcsolatokat, társas viszonyokat, gazdasági felemelkedést érintő vágyaink; a szokatlan vagy váratlan helyzetekben történő reagálásaink során akkor tudunk hatékonyabb előre haladást elérni, ha személyes fejlődésünk szükségességét természetesnek, magától értetődőnek tartjuk.

 

A fejlődés szükségszerűségének minél korábbi belátása, elfogadása csak előnyökkel járhat. A szellemi nyitottság a tudásra, az új ismeretekre, a kapott információk értékelésére kialakít egy kutató magatartást az emberben. A kérdések sora, amelyekkel az életfeladatok megoldása közben találkozik, addig foglalkoztatja, amíg válaszokat nem kap azokra. Azért kutatja, érdeklődik, a napi munkavégzése során is eszébe jut: vajon mi a jó vagy a lehetséges legjobb döntés az adott helyzetekre vonatkozóan?

 

Hogyan lehet elérni azt, hogy a megfelelő, kielégítő ismeretek birtokába jusson a válaszokat kereső ember? Számtalan módja van annak, és biztosan tudom, hogy az olvasók valamennyi formájával élnek is. Nincsen egyetlen ún. üdvözítő módszer, de az, aki a kérdésére valamilyen módon megtalálta a választ, az nyilván a saját módját vagy többféle módszerét részesíti majd előnyben.

 

Ide tartoznak a személyiség feltárásához kapcsolódó ismeretek, könyvek. Szakmai anyagok, s azoknak az adott kérdésekhez illő még pontosabb megközelítései; videók, véletlenül „meghallott” film- színház- összejövetelekhez kapcsolható javaslatok. Fokozott és összpontosított figyelem arra vonatkozóan, amire választ keres valaki, vagy a gyakran ismétlődő véletlen egybeesések hívhatják fel a figyelmet arra, hogy hol kell keresni a megoldásokat.

 

Mikor? Többször megfogalmazott gondolat az is, hogy nincs a válaszok megkeresésére elegendő idő. A kérdés az: mennyire akarja valaki megkapni a válaszokat? Nem biztos, hogy a várt, az előre kigondolt, kéznél levő (pl. könyv, folyóirat) forrásból származik majd. Lehetségesek olyan megoldások, amelyekkel valaki nem is számolt az adott helyzetben. Szokatlannak és először elfogadhatatlannak tűnhet egy-egy megoldás. A felismerések, az iránymutatások természetének meglátása szükségszerűen a fejlődés egy-egy lényeges állomására mutatnak rá. Fogadjuk és lássuk azt meg örömmel, s akkor az életünk növekedését, gazdagodását érhetjük el általa.

 

Az írás megjelent a londoni 6:3 Magazin 2014. februári számának Az életünkről szólva... rovatában

Az óévben meghirdetett argentin tangós újévi bálra az ország különböző részeiből érkeztek a vendégek a cambridge-i St. Paul’s Church hatalmas halljába. A fehér falú, tágas belső teret a tartóoszlopokon, asztalokon elhelyezett gyertyák fénye világította meg. Az est a fekete-fehér színekben pompázó, több jelentéssel bíró szimbólumok világán át vezette át az újévbe a dél-amerikai származású tánc iránt rajongókat.

Meghívottként átadtam magam a különleges hely, kezdetektől sejtelmes atmoszférájának. A vázákban pompázó fekete-fehér élő krizantém virágok mellett hangulatosan festettek a gondosan megterített asztalok kiegészítő díszítéseként elszórt papírrózsák. A növény nem csupán a kegyelet virága, hanem a szerelem, s ily módon az összetartozás szimbóluma is például a kínai kultúrában. Persze a színek jelentése más és más. Ezen az estén a férfi és a nő szimbólumaként voltak jelen a virágok.

Nekem Ady Endrét juttatták eszembe a táncparkettán egyre szaporodó és a két színt elegáns öltözetükben viselő párok. A Héja-nász az avaron című versének sorai jól idézték számomra az egymásba örömmel kapaszkodó, aztán párt cserélő… táncosok hangulatát. Igen különleges tánc az argentin tangó, amelyben a nő és a férfi lépései ritmusban és irányban is különbözőek lehetnek. Ily módon hatalmas teret adnak az egyéni lépéskombinációknak.

Az édes-bús zenedallam, az emberben megzendülő belső, rejtett érzéseket is megérinti. Ehhez társulnak azok a táncmozdulatok, amelyekben a párok a vezetni-követni, érezni a partnert, s élvezettel adni és fogadni tudatosan irányított, vagy csupán átélt érzés-élményeiben is részesültek.

Az egymáshoz simuló, a szórakozásba belefeledkezett táncosok az est végére energiától, jó érzésektől feltöltődve, emelkedett hangulatban köszöntötték ismét egymást újév alkalmából. S hogy kinek, mit is jelent ez a tánc? Egészen biztos: az emberi kapcsolatok, a megújulás, az életszeretet számtalan megnyilvánulási formáját. Például annak a fiatalembernek, aki az est során hiányzó bal kézfejjel vezette táncpartnerét, arcán átszellemült mosollyal. A Parkinson-kórral küzdő hölgyet is csodáltam, aki rövid szüneteket tartott csupán, hogy aztán újra erősítse önmagát, összpontosítson élményére, a zenéből, táncból adódó örömére.

Érzelmeket, lelkeket és szellemiséget frissítő, emelkedett hangulatú est volt.

December hónap heteiben várakozással gondolunk a ránk váró ünnepekre: karácsonyra, majd az év utolsó napjára, szilveszterre. Sokak számára természetes a szeretet ünnepére való várakozás, az örömmel való tervezgetés, az apróbb-nagyobb ajándékok vásárlása. Az ünnepek előtti lázas készülődést szinte idő előtt sürgetik a reklámok, az üzletek zsúfolt polcain ránk várakozó színes ajándékcsomagok, képeslapok és életünk minden területére adható figyelmességek.

 

Mégis egyre többször hallható a: „Nem szeretem a karácsonyt” megfogalmazás, amely azt foglalja magába, hogy a külsőségek, a csillogás, a vásárlás körüli gondok, s talán az év vége közeledtével egyre fokozódó munkából adódó fáradtság, a családban meglévő, szűnni nem akaró megoldandó feladatok sora rátelepszik a várakozásnak ezen időszakaira.

 

Szükséges azért időnként arra is gondolni, hogy a körülöttünk lévő előkészületek mellett igen lényeges az, ami bennünk zajlik a várható ünnepi előkészületek során. Mire gondolok? Azokra a jó, szívet melengető érzésekre, amelyekkel a megajándékozandó személyekre gondolunk. Azokra a korábban együtt töltött karácsonyokra, amelyekben soha nem számított a meglepetések, tárgyak, figyelmességek értéke, csak annak adója.

 

A szeretettel teli érzéseink nem vesznek el, bennünk élnek, kortól függetlenül ezen időszakban is. Semmit sem kell tennünk, csak figyelni azokra, a szívünkben felelhető emlékekre, lelket emelő pillanatokra, amikor örömet, meghatódottságot éreztünk, netán mérhetetlen hálát a hozzánk forduló ajándékozó iránt.

 

Magunk választjuk meg, mire emlékezzünk, mit vigyünk tovább abból az emléksorból, amely örömet, megelégedettséget, boldogságot jelentett számunkra, vagy a körülöttünk és velünk lévő ünneplők részére is. Ily módon nem kopik el, nem egyszerűsödik csupán az ajándékozás szertartására az ünnep. Melegséget, bensőségességet adó karácsony marad, országhatároktól függetlenül.

 

Akár közvetlenül adjuk vagy közvetetten, telefonon, képernyőkön küldjük szeretetünket, üzeneteinket, ha azt a szeretet, a szívünkből jövő örömteli érzés hatja át, a másik fél mindig megérzi azt, szó sem szükséges hozzá olykor.

 

Rajtunk múlik, hogy milyenné akarjuk tenni karácsony ünnepét mások és önmagunk számára. Adjunk helyet és időt a belülről jövő szeretetünknek, a mosollyal küldött vagy átadott, szépen csomagolt ajándékaink mellé. Örömökkel teli várakozást kívánok!

 

Az írás megjelent a londoni 6:3 Magazin októberi számának Az életünkről szólva... rovatában

Ahogy napjainkat megszervezzük, vagy esténként naponta eltervezzük soron következő munkáinkat, az előttünk álló hosszabb-rövidebb időszakokat, rendszeresen döntéseket hozunk. Ezek között vannak olyanok, amelyekkel egykettőre megbirkózunk. Például: jó ütemben haladunk a ránk váró feladatokkal, megoldásainkban leleményesek vagyunk. Olykor még pihenésre, feltöltődésre való időt is adunk magunknak; tudjuk, mikor, kivel és miért találkozunk, ha befejeztük a kijelölt időre vonatkozó kötelezettségeinket.

 

Meghozott döntéseink között vannak olyanok is, amelyek nem igényelnek hosszas átgondolást. Vannak azonban olyanok is, amelyek az életutat, az elkövetkező éveket határozzák meg, ezért minden egyes lépésünk befolyásolja, kifejti hatását életünk céljára is.

 

Ezért fontos, hogy körültekintően, a rendelkezésünkre álló elegendő információ ismeretében, azok elemzésével hozzuk meg döntéseinket. Ne elhamarkodottan, indulattól – netán haragtól -, negatív érzésektől vezérelve döntsünk!

 

Életünk jobbá tételéért tett lépéseink közben elkerülhetetlen a velünk történő események fokozott figyelemmel kísérése, az elemzések, átgondolások rendszeressé tétele. Figyelmet kell szentelnünk, észre kell vennünk a ’véletlennek’ tűnő dolgokat, a véletlen egybeeséseket, esetleg azok egész láncolatát. (Például: keresett segítőkkel való találkozásokat, a változásokat előidéző események egymásutániságát, szokatlannak tűnő, de mégis segítséget adó jelenségeket, jeleket, amelyek figyelmet érdemelnek, s megkívánják azok értelmezését.)

 

Fokozott jelentőséget kell ilyen esetekben tulajdonítanunk a jó vagy akár a rossznak, kellemetlennek tűnő megérzéseinknek, az egyes jeleknek, amelyek számtalan segítő információval látnak el bennünket. Az információk mindig a kérdéseinkre adnak válaszokat, csak észre kell azokat vennünk, meg kell fejtenünk azok jelentését az adott, a választ kívánó helyzetükre.

 

Segítség lehet döntéseink meghozatalában az is, ha összeírjuk egy-egy kérdésünk mellett és ellene szóló érveinket – figyelve az érzéseinkre is -, amelyek válaszadások közben jelentkeznek. Ily módon nagyobb biztonsággal hozzuk meg jó döntéseinket a bennünket foglalkoztató kérdéseinkben.

 

Az írás megjelent a londoni 6:3 Magazin novemberi számának Az életünkről szólva... rovatában

Csengetésemre idős asszony nyitott ajtót. Széles mosollyal, ismerősnek kijáró barátsággal üdvözölt, holott akkor találkoztunk először. Fia kérésére látogattam meg az egyedül élő hölgyet, aki az első pillanatoktól kezdve meglepetést okozott mind megjelenésével, mind viselkedésével. Rám gyakorolt hatása olyan nagy volt, hogy nyomban elhatároztam, tudatom mindazokkal, akik olvassák írásaimat: hogy alkalmam volt látni azt, amiről bölcsek könyvei szólnak. Azt, hogy az életet lehet örömmel, megelégedettséggel, szerencsének, ajándéknak tekintve is élni, megélni.

 

A kilencvenedik évéhez közeledő hölgy legalább húsz évvel fiatalabbnak látszik. Oldalra fésült, gondosan göndörített, ősz haját naponta formázza. Valaha fodrászként dolgozott, s igénye maradt a szép frizura a nap minden szakára. Maga varrta hosszú, zsorzsett anyagból készült, halványlila szoknyáját, blúzát, amelyhez hozzá illő harisnyát, cipőt, fehér kardigánt viselt, ha hűvösebbnek érezte a szoba hőmérsékletét. A fotel melletti kis asztalkán pedig fehér színű táskájában tartotta a személyes, apró holmikat.

 

Arcát finom púder fedte, telt ajkát halvány árnyalatú rúzzsal emelte ki. „Színházba készülsz? – kérdeztem igenlő választ várva. „Nem, dehogy. Csupán felöltöztem. Szeretem, ha rendben vagyok. Szeretem a szép ruhákat, van belőle bőven. Magam készítettem azokat, a varrás volt a hobbim. Most tele van a szekrényem azokkal, miért is ne hordanám? Nekem a felöltözés, a készülődés öröm. Szerencsésnek mondhatom magam. Egészséges a testem, meg kell hálálnom, hogy ennyi ideig szolgál engem. Ápolom, vigyázok rá, amennyire tehetem. A memóriám nem megbízható, de nem lehet minden rendben, igaz?” – mondta, s nevetett.

 

„Nagyon szép életem van, de fájdalmakat is megélek…A férjem különösen jó ember volt, s hogy elment bizony, hiányzik. Gyermekeim naponta többször hívnak telefonon. Lányommal hetente egyszer bevásárolunk, fiam pedig hathetenként tölt velem hosszabb időt. Szeretek olvasni, olyannyira, hogy a tv-t nem is kapcsolom be” – ömlött a szó a hölgyből, kérdeznem sem kellett.

 

Egy méltatlankodás, egy nyugtalanságot tükröző mondat, egy negatív megjegyzés, kritika sem hangzott el ott létem alatt. Pedig egyedül él. Nincsenek barátai már. Gyermekeiről, unokáiról megértéssel és szeretettel beszél. Ajándéknak tekint minden órát és percet, bár sosem figyeli az időt. A lényegre koncentrál: azokra az apró örömökre, amelyeket megél, amelyektől feltöltődik. Amilyen gondosan öltözik, olyan gonddal tálalja az ételt magának. A szalvétáról sem feledkezik el, amelynek színe harmonizál a tányérok színével. Maga teremtette világában olyan pozitív energiákkal van jelen, hogy szinte minden életre kel körülötte. Ha beszél, arcáról sugárzik a derű, tükrözi lelkének harmóniáját.

 

Pedig panaszkodhatna. Ismerem őt, lenne rá elég oka, de nem teszi. Egyszerű hétköznapjaiban örömmel él. Úgy, mintha mindegyik napja a legutolsó volna. Hálát ad létezéséért és ez áthatja minden cselekedetét. Mennyi boldogságot adhat bárki önmaga számára, ha már évtizedekkel korábban is e felismerésekkel, meglátásokkal éli az életét! (www.rosaliejackiemoon.hu)

 

Az írás megjelent a londoni 6:3 Magazin októberi számának Az életünkről szólva... rovatában

Néhány gondolat Rosalie J. Moon (Dr. Jáki Rezsőné) „A sikerhez vezető út” magyar nyelvű,

Hogyan tegyem? — A természeti törvények alkalmazása életünkben, a rugalmasság, a választás, a felelősségvállalás, a hit törvényei című (IV.) előadásának anyagából:

 

Ha ismerjük azokat, ha szükség van rájuk a szellemi törvények feltárulnak előttünk; annyit kell tennünk, hogy értelmezzük belső tudásunkat és megbízunk abban.

Az alapelvek és a bölcsességek is csak akkor lehetnek segítségünkre, ha nem felejtjük el alkalmazni azokat, és ha képesek vagyunk útmutatásaik alapján megváltoztatni látásmódunkat és cselekedeteinket.

A rugalmasság törvénye segítségével a bennünket foglalkozató problémákat lehetőségekké változtathatjuk.

A választás törvénye hozzásegít ahhoz, hogy minden energiát az új dolgok felépítésére összpontosítsunk, ne pedig a régiek leküzdésére.

Felelősségvállalásunk során pedig megérthetjük: hogyan teremtsünk egyensúlyt az adás és az elfogadás között?

Az önmagunkba vetett hit és bizalom jövőbeni sikereink egyik forrása.

Az ünnepre készülődést megelőző telefonok, email-ben történt egyeztetések, az előkészületek, a meghívók, az utazás, a várt találkozások azt az érzést keltették bennem, hogy otthon vagyok, Magyarországon. Ahhoz a közösséghez tartozom, amely vár és elvár, szeretettel fogad. Ezek az érzések egyre fokozódtak bennem, kiegészülve az emlékest iránti kíváncsiságommal. Persze az elmúlt évek jó tapasztalatai, amelyek a tanításhoz, a továbbképzéshez, az irodalom- és könyvek iránti érdeklődéshez kapcsolódóan nyilvánultak meg e közösségbe tartozók részéről, mind-mind összetevői voltak jó érzésű várakozásaimnak.

 

Ily módon, örömökkel telt és arra készült lélekkel, emlékekkel kutattam fel a Londoni Magyar Iskola Plusz, számomra új, helyszínét. Az utcában már hallatszó vidám gyerekhangok, csevegések, kacagások tereltek az épületbe. Az apró dolgokra is odafigyelő tanárok pontos irányításával elkezdődött az ünnepi est.

 

A felkészülés izgalmas órái után az egyes tanulócsoportok változatos, hangulatos előadását láthattuk. A nagyterem zsúfolásig megtelt az iskolába járók szüleivel, rokonaival, kiegészülve a még néhány hónapja világot látott kisgyermekek és szüleik jelenlétének szívet melengető látványával.

 

Boldogan üdvözölték egymást a rég nem látott ismerősök, barátok, tanárok, akik az elmúlt két és fél évtizedben valamiért kapcsolatban voltak az iskolával. Dr. Zolnai Edit révén, aki 2002 óta irányítja az iskolai életet, olyan pozitív légkör jellemzi a munkás napokat is, amelytől tanár, szülő és diák óriási szellemi és érzelmi gazdagságra tehet szert. Az a pozitív kisugárzás, amely az igazgató személyiségéből, lelkiismeretes odafigyeléseiből, problémákkal való eredményes küzdelmeiből árad, körülöleli ezt az iskolai közösséget, s hagyományozódik évről évre a következő nemzedékre, korosztálytól függetlenül.

 

A tudásanyagok elsajátításán túl a kirándulások, versenyek, Mikulás- és karácsonyt váró rendezvények színesítik az évenkénti tanulmányi időszakokat. Sokszorosan igaz itt az a mondás: hogy hozzáad ez a közösségi szellem egy PLUSZ-t! mindahhoz, ami az ember fejlődéséhez, tudásához, méltóságának megőrzéséhez elengedhetetlenül szükséges.

 

Az igényesen tanított, a tantárgyak korcsoportonkénti széles skálájával színessé tett ismeretek segítségével az iskolában tanuló diákok a magyar anyanyelvet, kultúrát, szellemiséget, hagyományokat olyan nyitottan őrzik, amelyért tisztelet illeti mindazokat a tanárokat, akik ezért szívvel és lélekkel, emberségükkel, munkájukba vetett hittel és kitartással vesznek részt.

 

A hangulatos és változatos műsorok, a vendéglátás, az ünnepi torta hatalmas előkészítő munkáról tanúskodtak. A nagy évfordulóhoz méltóan műalkotásokból készült kiállítás, könyvvásár, táncház szórakoztatta a jelenlévőket. Tanárok, egykori és mai diákok, felnőttek méltóan emlékeztek az iskola 25 éves múltjára.

„Ahhoz, hogy magatartásomat, szokásaimat átformáljam tudatos vagyok a következőkben:

 

»Mindig érezni fogom saját, személyes nézőpontom erejét és értékét.«

Azt a bennem lévő energiát, amely örömet okozva lendít előre.

Meggyőződésem és életem gyakorlatában is igazolódott:óriási belső erővel rendelkezem.

Ezt tudom is érzem is.”

 

Fontos az a fajta nyitottság, amely lehetővé teszi, hogy befogadjátok azokat az energiákat, tudást, amelytől folyamatosan töltődtök és ösztönzést is kaptok. Nyitottság az új ismeretekre, kapcsolatokra, nyitottság a szokatlan megközelítési módokra is, és arra, hogy mindez a működés meghozza a kívánt eredményt számotokra.

 

Mint ahogyan a jólét áramlatának is nyitott utat kell hagyni. Áramoltatni kell az energiáját, amely a pénz formájában van jelen – többek között. Az ehhez kapcsolódó hagyományos gondolkodást, mintát felül kell írni, meg kell haladni és ez a tudatos gondolkodás segítségével történhet meg.

 

Miután mindig új vágyak jelennek meg a gondolatban, a válasz soha nem szűnik meg, ezért fontos, hogy azt gondold, amit szeretnél. Megjelennek ellentétes nézőpontok, de tartsd ki amellett, hogy arra gondolsz, amit el akarsz érni!

 

A vágyott dolgok elérése bizonyíték arra, hogy akkor ott jól gondolkodtál.

Van ilyen tapasztalatotok?

 

Hogyan juthatunk el ehhez a gondolkodáshoz? A gátló tényezők felszámolásához?”

Újragondolva életem eseményeit meghatározónak érzem azokban a türelemnek, a kivárásnak a tényét. Mindkettő figyelemkeltő: az „adj időt magadnak!” belső hang megszólalása, amely időről időre előtérbe kerül. Emlékszem gyermekkorom megszámlálhatatlan türelmetlenül várt helyzeteire, amelyet értetlenség övezett. Miért kell várni karácsony estéig az ajándékokra? Miért nem jön előbb már „Jézuska”? Így neveztük az alkalmat, amikor az ajándékozásra „végre” sor került.

 

A tanulmányok, egyetemi évek időszaka sem volt kivárások nélküli. Mai szemmel nézve mennyire rövid volt egy-egy vizsgaidőszak, hiszen három-négy nap jutott egy-egy tantárgyra való felkészüléshez, s mégis, milyen sokára lett vége akkoriban. Alig lehetett kivárni az utolsó vizsgát, mert addigra már igen megérdemelt volt a pihenés.

 

Hosszasan kellett várakozni az „igazi” szerelemre is. Minden óra háromszorosnak hatott, amíg a kedvessel találkozhattam. A felnőttkor megannyi eseménye ugyancsak telis-tele volt türelmet igénylő – most már nem is csak órákkal -, hanem évekkel. Mi az, amire intenek bennünket felismeréseink? Az, hogy miközben várakozunk számtalan új dolgot meg kell tanulnunk: ismereteinket bővíteni, önismeretünket mélyítenünk kell. Annak a tudására is rá kell jönnünk: hogy amikor látszólag nem történik semmi velünk és körülöttünk, akkor is számtalan olyan folyamat zajlik, amely előkészíti az időt arra, amit meg akarunk valósítani.

 

Ez alatt az idő alatt erősödik önfegyelmünk, kitartóak, céltudatosabbak leszünk. Fontos kérdések ezek: azt rejtik, hogy a rendelkezésünkre álló időt jól, tartalmasan használjuk fel. Megtanulhatja az ember azt is, hogy vannak más utak céljaink eléréséhez, mint ahogy azt kezdetben gondoltuk. Ráláthatunk arra, hogy ne ragaszkodjunk görcsösen az általunk jónak vélt megoldáshoz. Barátkozzunk meg az új lehetőségekkel a rendelkezésünkre álló időben. A türelem megóv a kapkodás idején oly gyakori tévesektől, kivárásunkban pedig nemcsak önmagunknak, hanem a velünk kapcsolatban lévőknek is esélyt adunk az átgondolásra.