Rosalie J. Moon

A Londonban megjelenő 6:3 Magazin magyaroknak rovatának írására azért vállalkoztam, hogy segítsek mindazoknak, akik távol hazájuktól, az életük rövidebb vagy hosszabb idejére, komoly változásokat élnek át. Azokra a kérdésekre kerestem a válaszokat: hogy az erre vállalkozók, hogyan lehetnek az önmaguk teremtette helyzetnek irányítói.

   A gondolatok azonban mindazokhoz szólnak, akik kutatják életük megélésének legjobb körülményeit, s ezen az úton haladva sorsukat úgy alakítják, hogy közben a személyiségük, tudatos irányításukkal, eredményesen fejlődik.

 

 

 

„Belső erőnk megnövelésével sok segítséget adhatunk önmagunknak...”

Rosalie J. Moon könyvei - Újrakezdés, A nefelejcs virágai

 

6:3: Mikor és miért döntött úgy, hogy Magyarországot elhagyva nekivág Angliának, és új életet kezd?

 

Rosalie: 2006-ban változtattam az életemen, amelynek vágya már a gyermekkoromban megfogalmazódott bennem. Férjem halála után, gyermekeim külföldi egyetemeken tanultak tovább, ami hozzájárult ahhoz, hogy ismereteimet én is bővítsem az angol nyelvvel. Tanulmányaim, a pszichológiához, az önismerethez, a konfliktusok kezeléséhez, az önfejlődéshez kapcsolódó ismereteim bővülése, a megélt tapasztalatok sokat segítenek abban, hogy olyan gondolatokat közöljek, amelynek hiteléről, valódiságáról, működésbeli helyességéről, élethez kapcsolódó voltáról már magam is meggyőződtem. 

 

6:3: Önéletrajzi vallomását Újrakezdés című könyvében olvashatjuk, 2010 októberében pedig megjelent második regénye, A nefelejcs virágai. Kiknek és miről szólnak a könyvei?

 

Rosalie: A művek azokhoz szólnak, akik meg akarják tudni, meg akarják fejteni a velük történő, sorsukban folytonosan jelen lévő, megoldatlan kérdéseket. Akik a „miért ”-ekre keresik a választ. Az Újrakezdés című könyvemben részletesen szólok minderről, valamint az Angliában töltött évekről. A nefelejcs virágai című regényben annak a bizonyítékát adom Lia szerelmet, emberi értékeket kutató életének vizsgálatával, hogy a személyiség fejlődése soha nem áll meg. S hogy önmagunknak azzal segíthetünk a legtöbbet, ha hiszünk magunkban. 

 

6:3: Könyvei olyan szinten visszhangra találtak az olvasókban, hogy előadásokat is tart már. Miről szólnak ezek az előadások?

 

Rosalie: Az Újrakezdés című önéletrajzi vallomás megjelenésével egy időben előadás megtartására kértek fel. A legközelebbit Londonban tervezem. A motiváló tényezők közül kiemelem a női sorsokat, a bizonytalanság meglétét. Azt, hogy honnan és miből merítsen erőt az, aki hosszabb ideje reménytelennek érzi a körülményeit. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy melyek azok a rossz gondolati beidegződések, amelyeket át kell alakítanunk. A nefelejcs virágai című könyv keletkezésének hátteréről szólva pedig a félelemről, a családunkból örökölt mintákról is beszélek, többek között. 

 

6:3: Mit üzen az olvasóknak?

 

Rosalie: Az Újrakezdés és A nefelejcs virágai című művek olyan tanulságokat, segítségeket tartalmaznak, amelyeket az olvasó felismerhet, alkalmazhat a saját életére vonatkozóan is. 
Minden nap előrébb jut az, aki nem adja fel a terveit, elképzeléseit, tesz annak megvalósulásáért.

 

 

./.

 

 

Kedves Olvasók!

 

Tanárként, íróként, élettapasztalataim birtokában szólítom meg Önöket. Azzal a reménnyel, hogy gondolataim hasznára válnak azoknak, akik olvassák soraimat. Különösen azért, mert a láthatatlan kapocs, amely összeköt bennünket: közös. Hazánktól távol, Angliában élünk, dolgozunk és teremtjük meg azokat a feltételeket, amelyek - az önmagunknak is tett ígéretnek megfelelően – vágyainkat beteljesítik. 

Melyek azok a tények, kérdések, amelyeket fel kell ismernünk, tudatosítanunk kell magunkban ahhoz, hogy elképzeléseinket valóra váltsuk?

   Igaz, hogy hosszabb-rövidebb időre tervezett itt-létünk minősége annyiféle, ahányan éljük azt. Az új körülmények közé kerülve azonban a személyiségünk fejlődése, átalakulása elkerülhetetlen. Ennek a kérdésnek önmagunkban történő tisztázása fontos lépés ahhoz, hogy a nap mint nap elénk kerülő feladatokkal eredményesen küzdjünk meg. 

 

Ha sikerül elfogadnunk ezt a tényt, akkor a megváltozott helyzetekhez alkalmazkodó, rugalmas gondolkodás alakul ki, amely elfogadóbbá, megértőbbé teszi az embert. Önmagunk helyzetét könnyítjük meg ezzel. A beilleszkedés számtalan elénk táruló furcsaságát. Azt, hogy el tudunk szakadni a korábbi, a megszokott gondolkodásmódtól. Tudomásul véve azt, hogy a „járt út biztonsága” valamennyi időre elveszik, de helyette olyan ismeretekkel gazdagodhatunk, olyan kihívásoknak teszünk eleget, amelyek – ha akarjuk, ha nem – változást idéznek elő bennünk. 

 

Fontos tudni azt, hogy új életünk kialakítása során, előre nem meghatározható ideig, de meg kell élnünk a bizonytalanság érzését is. Ez minden esetben így van, ha változtat valaki az életén, és ez nem kötődik csupán egy idegen országbeli élethez. A bizonytalansággal együtt élni, dolgozni annak megszüntetésén, olyan tény, amely jelen van a mindennapokban.

 

Mi adhat segítséget mindehhez? Nem szabad szem elől téveszteni azt a célt, amelyet kitűztünk magunk elé akkor, amikor életünknek erről az időszakáról döntöttünk. Ha a célunk reális volt, azaz megvalósítható, akkor önmagunkra, a kitartásunkra, a szorgalmunkra, a naponta megújuló belső erőnkre támaszkodhatunk. Ehhez ismernünk kell a képességeinket, azt, hogy mennyire szeretünk tanulni – és nemcsak az angol nyelv elsajátítására gondolok most -, hanem új megoldási módok gyakorlására, napi életfeladatok sikeres megvalósítására is. 

 

Akkor tudunk az elképzelt úton sikeresen haladni, ha eredményeinket – legyenek azok bármilyen csekélyek kezdetben -, örömmel éljük meg, elégedettséget érzünk miattuk. Ezzel önmagunkat, önbecsülésünket erősítjük. Minden egyes megoldással közelebb jutunk ahhoz, hogy megvalósítsuk azt, amit elterveztünk. Higgyünk magunkban, a belső erőnkben!

 

2011. január 24., London

 

 

 ./.

 

 

A félelemről és a szorongásról

Azok, akik korábbi életüket megváltoztatva Angliába érkeztek azzal a szándékkal, hogy új életszakaszt indítanak el önmaguk és szeretteik számára, vállalták azt a kockázatot, amelyet ez az út hordoz magában. Egészen biztos azonban, hogy ismerik teherbíró képességüket. Arra törekszenek, hogy az új körülmények között valósítsák meg terveiket. Ebben a folyamatban természetesen jelenlévő érzésként bukkanhat fel: a félelem, a szorongás. Mi vár rájuk? Mennyire lesznek eredményesek az elkövetkező időszakokban?

Nem szégyellni való dolog az, ha valaki fél. Az ismeretlen, felfedezésre, megoldásra váró új élet természetes velejárója ez. Olyan izgalmakat rejt, amelyre nem számítottunk, olyan megoldásokat vár el tőlünk, amivel az eddigiek során nem találkoztunk. A „mi lesz, ha”... bennünk megfogalmazódó gondolatok jelen lehetnek a napi munkavégzésünk során, és az éjszakai nyugalmunkat is feldúlhatják időnként. 

   Lehet, hogy a felnőtt ember szégyenkezik félelmeit felismerve. Hiszen mennyi mindent megoldott már, s íme előkerül ez az érzés! Vegyülve a szorongással, amelyet a családjáért vagy a társáért, kapcsolataiért; az önmagának és másoknak tett ígéreteiért érzett felelősség csak tovább erősít. Hogyan lehet ezt kezelni? Milyen módon szabaduljunk meg tőle, ha lehetséges?

Ha ismerjük az eredetét, amely mélyen, bennünk rejtőzik, akkor könnyebb a dolgunk. Ha nem, akkor tekintsünk vissza a múltunkba, a gyermekkorunkba. Nem kell túl hosszú ideig gondolkodnunk azon, mikor éreztünk olyan félelmet, amelynek hatására talán még most is elkomorul a homlokunk, amikor a múltból előhozott élményt felidézzük magunkban. Lehetett ez egy sötét szoba, amelyben árnyékokat láttunk, lehettek ezek furcsa hangok, amelyek egyszer csak fülünkben csengtek az éjszaka csöndjében. De az új munkahelyünkre érkezve, a szívünk dobbanását is hallhattuk olykor, amelyet aztán mégis le tudtunk csendesíteni. 

Ahogy a gyermekkori eseményekre, történésekre visszatekintünk, emlékezhetünk, hogyan segítettünk magunknak. Esetleg volt-e olyan, aki beszélgetett velünk arról? Hogyan értelmeztük akkor azt, amit félelmetesnek véltünk? Ha akkor nem oldottuk fel magunkban azt a negatív érzést, tegyük meg most! Szabaduljunk meg attól a gáttól, amelyről felismerjük, hogy még mindig velünk és bennünk van! Engedjük el, tudatosítsuk magunkban annak hiábavalóságát. 

A régmúlt óta pedig számtalan, sokkalta nagyobb dolgot véghezvittünk. Tekintsünk végig gondolatban az elért eredményeinken! Azokon, amelyeket magunk oldottunk meg. Ismerjük fel, hogy képesek voltunk felülemelkedni a bennünk megjelenő félelmeinken. Kezdjünk csak el összeszámolni a megoldott eseményeket, értékelni a jól végződött feladat-megoldásainkat! De a másik oldalról se feledkezzünk meg! Ha voltak sikertelenségek néhány területen, azoknak mi volt az oka, és mi lett a következménye? 

Látnunk kell, hogy hányszor volt lehetőségünk arra, hogy helyesbítsük, korrigáljuk azt, amit szükségesnek láttunk. Nem gátolt bennünket semmi abban, hogy előre haladjunk terveink megvalósításában. Ez nem más, mint szembenézés önmagunkkal, a félelmeinkkel. Ha felmerült bennünk a félelem, a szorongás, úgy oldottuk meg, hogy cselekedtünk, és ezzel szinte átgyalogoltunk rajta. Ezt tudatosítva magunkban egészen biztos, hogy bátran vágunk neki a következő kihívásnak. Tudjuk, hogy eredményesek leszünk, hogy számíthatunk magunkra.

 

2011. február-március, London

 

 

./.

 

 

1. Segítségek, amelyeket önmagunknak adhatunk: A „belső beszéd”

A rövid és hosszú távú elképzeléseink valóra váltásához elengedhetetlenül szükséges, hogy felismerjük, tudatosítsuk és használjuk azokat az ismereteket, amelyek a rendelkezésünkre állnak. Jó néhány hasznos és a mindennapi életet megkönnyítő tényezőt ismerünk. Ezeknek mindegyike megérdemli figyelmünket, hiszen bennünket segítenek, s lehetővé teszik, hogy minél előbb érjük el azt, amire vágyunk. Elsőként hangsúlyozom az önmagunkkal folytatott hangtalan, ún. „belső beszéd” vagy belső monológ fontosságát. Ez a gondolatainkban zajlik attól a pillanattól kezdve, hogy felébredtünk. A számtalan, hozzánk érkező, legegyszerűbb információ is a véleményünket, a reakcióinkat váltja ki. Természetesen pozitív vagy negatív előjellel. 

Reggel, ahogy felébredünk, már elénk tornyosulnak azok a feladatok, amelyeket el akarunk végezni. Minősíteni tudjuk azokat aszerint, milyen a hozzáállásunk. Például: „Szeretem vagy nem szeretem, de tudom, hogy meg kell tennem. Azért, mert ez a munkám, azért, mert elvárják tőlem, azért, mert meg akarok felelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket a munkahely, a kisebb közösség, a családom vagy önmagam állítottam fel.” Az szerencsés állapot már, amikor valaki maga dönthet arról, hogy cselekedjen-e vagy ne, hogy dolgozzon-e aznap vagy csak egy hét késéssel kezdjen-e neki a munkának. Vagyis az elvárásoktól való megszabaduláshoz sokféle feltételnek jelen kell lennie ahhoz, hogy bárki a kedve szerint cselekedjék vagy csak eltöltse a napját, az idejét. 

Tehát nekünk, akikre feladatok várnak, akik dolgozunk azért, hogy elérjük a céljainkat, igen lényeges, hogyan indul a napunk. Azok a biztatások, gondolati megerősítések, amelyeket önmagunknak a felébredés után adunk, hatással lesznek ránk a nap folyamán. Ha a megerősítések pozitívak, akkor ez a hatás munkálkodik bennünk, erősít minket. Ezért fontos, hogy olyan gondolattal indítsuk el a napunkat, amelyhez szívesen vissza-visszakapcsolódhatunk bármelyik napszakban. Egy-egy mondat lehet egészen egyszerű. Nem kell túlkomplikálni, bonyolulttá tenni. 

Mondjuk azt magunknak: „Ma egész nap jól érzem majd magam. Erre törekszem. Megoldom azt, ami rám vár. Bízom magamban, a tudásomban.” Vagy: „Az elém táruló helyzetekben nyugodt maradok, meghozom a legjobb döntést, ami előreviszi a munkámat. Segítségemre vagyok magamnak mindabban, amit meg akarok valósítani.”Vagy: „A lehető legpozitívabban állok a mai feladatok megoldásához. Akarok és tudok is mosolyogni, ha a helyzet azt kívánja meg. Ez megerősít engem. A hangulatom derűs marad mindvégig a nap folyamán.”

Nem kell senkinek az egyetértése, helyeslése ahhoz, hogy hasonló gondolatok, mondatok jussanak az eszünkbe. Ahhoz sem kell útmutatás, hogy hányszor ismételjük ezt el önmagunkban. Érezhetjük a pozitív gondolatoknak a megerősítő voltát, akkor, amikor a megoldásra váró, esetleg problémásabb helyzetben, néhány pillanatra felidézzük magunkban azt, amelyikről tudjuk, hogy jó hatással voltak már ránk korábban is. 

Természetesen nem lehet azt tenni, hogy egyik pillanatban erősítjük magunkat e gondolatokkal, a másik pillanatban, meg elutasítjuk azokat. Azért, mert azok ilyen körülmények között nem tudnak hatni. Azért nem, mert mi magunk sem tudjuk, hogy higgyük-e vagy nem azt, amit megerősítésként gondolni akartunk. Nem kíván túl sok odafigyelést mindez, amikor tudjuk, megéljük, hogy gondolataink pozitív tartalma erősít bennünket. Akkor is, ha az eredmény még késik. Legyünk türelmesek: önmagunkkal és másokkal szemben is. A gondolataink, a „belső beszédünk” formálásához is időre van szükségünk. A fáradozás eredménye azonban az lesz: hogy fokozatosan a célunk, vágyaink irányába tereljük a gondolatainkat, amelyek aztán erősítenek bennünket. 

 

2011. április, London

 

 

./.

 

 

2. Az akaratról, a kitartásról és az önfegyelemről

Angliában töltendő életünk során, amelyek hivatásunkhoz vagy egy hosszabb időtartamra szóló megbízásunkhoz, esetleg élethosszig tartó itt léthez kapcsolódnak, edzenünk és fejlesztenünk kell magunkban azokat a tulajdonságainkat, amelyek eredményesebbé teszik a napjainkat. 

Amikor elszántan, a határozott vagy éppen kialakulóban lévő elképzeléseinktől vezérelve, vállalkoztunk erre a sorsunkat meghatározó lépésre, akartuk, hogy eredményes és sikeres napok sorakozzanak majd fel mögöttünk. Akartuk az elvállalt feladatok teljesítését, tudásunknak, tehetségünknek, megszerzett képességeinknek birtokában. Ez az akarat vitt bennünket előre, s jelen van napjainkban, mint bennünk lévő ösztönző erő. 

Érdekes kettőség jellemzi azonban az akaratot. Megtapasztalhattuk ugyanis azt is, hogy annak túlzott, már-már görcsös jelenléte inkább akadályoz bennünket, mintsem előre lendítene. Fel kell ezt ismerni, ami nem minden esetben könnyű. Hiszen, amit el akarunk érni, amit meg akarunk oldani, azért erőteljes törekvések munkálnak bennünk. Mégis, ilyen esetben, próbáljuk meg, hogy cselekvésünkben, gondolatunkban lazítunk egy kicsit. Lassítunk az önmagunknak diktált tempón, azért, hogy kicsit könnyedebbnek érezzük azt a feladatot, amit éppen végzünk.Ilyenkor valóban jót tesz a pihenés; az erőteljes törekvésünknek pedig - ezt követően -nyugodtan, újult energiákkal láthatunk neki. 

A célunk elérése érdekében az elszántságunk, akaratunk mellett fontos szerepe van annak, hogy kitartóak legyünk abban, amit magunk elé tűztünk. Az elénk táruló akadályok sokfélék lehetnek, s olyankor nagy a kísértés, hogy eltérjünk a korábbi terveinktől. Ezekben az esetekben bizony fontos szerepe van a bennünk lévő, a feladatunkra irányuló kitartásnak. Akik elérik azt, amit szeretnének, akkor is kitartanak, amikor mások már régen lemondtak – sokféle nehézségre hivatkozva - a pozitív végeredményről, vagy éppen az ahhoz vezető útról.

Lényeges azonban annak a tudása, az abban való hit is, hogy a kitartásunk eredménye bekövetkezik. A sikeresen alakult elképzelések megvalósulásában fontos szerep jut annak, hogy akkor is haladjunk tovább az általunk megjelölt úton, amikor nem látjuk előre a megoldást, esetleg törekvésünk kimenetelét. Tegyünk meg ismét egy újabb lépést, majd még egyet, anélkül, hogy lemondanánk az eredeti elképzelésünkről. Ez egyúttal a meglévő önfegyelmünket is igazolja.
Jól gondoljuk át mindazt, amit el akarunk érni! Ha szükséges, módosítsuk a megoldást övező utakat! Az önfegyelmünkre támaszkodva elérhetjük, hogy gondolatainkat, érzelmeinket olyan módon irányítsuk, hogy mielőbb célt érjünk előre eltervezett dolgainkban. 

 

2011. május, London

 

 

./.

 

 

Meddig és hogyan kell kitartanunk a céljaink mellett?...

Igazán akkor mérettetik meg az ember bátorsága, állhatatossága, kitartása, amikor a vágyott helyzetbe, környezetbe kerül.Az Angliában élők tudják és érzik is ennek súlyát, a mindennapokban megnyilvánuló felelősségét döntésüknek, amelyet azért hoztak, hogy reményeik, elképzeléseik szerinti életet éljenek új, választott hazájukban. Az első hetekben, hónapokban jelentkező nehézségek megdolgoztatják az újonnan érkezőket. A nyelvhasználat, az új környezet, az ismeretlen szokások és a régi barátok hiánya – hosszasan folytatható a felsorolás azt illetően, hogy mennyi minden jelenik meg újként -, olyan belső küzdelmet, önmagunk meggyőzését igényli, amelyre a tervezgetés időszakában lehetetlen előre felkészülni.

A munkavégzés körülményei, esetleg a munkahely vagy foglalkozásváltások szokatlanok, s olyan képességek kifejlesztését igénylik, amelyben korábbi tapasztalat vagy gyakorlat nem áll a vállalkozó szellemű emberek rendelkezésére. Hogy mikor, melyik munkaterületen talál valaki jobb lehetőséget a korábbinál, az nagymértékben függ attól, hogyan fogadja az igyekvő az elkerülhetetlen személyiségfejlődéssel járó próbákat. Ezek sokfélék lehetnek. Függhetnek a munkahelyi követelményektől, a korábban megszerzett szakmai képzettségtől, s attól is, hogy azt mennyire tudja valaki hasznosítani.

Hogy a naponta ismétlődő feladatok egyben kihívások is, hogy azoknak a megoldása, az elért eredmények megannyi előrelépést rejtenek, érdemes végiggondolni esténként, a munka befejezése után. Tudatosítani azt, hogy az egyén megint előrébb jutott terveiben. Ehhez azonban a célt – a rövidebb és hosszabb távút is – meg kell fogalmazni. A tudatosan tervezők leírják, megszövegezik azt önmaguk számára. Ily módon ellenőrizhető annak megvalósulása, s rugalmasan módosítható, ha éppen arra van szükség.

Szakirodalmak, tanácsok sora említi azt a tényt, hogy a sikert az éri el, aki nem torpan meg a nehézségek láttán, azokat megélve, hanem akkor is kitart, amikor mások feladják az eredeti elképzelésüket. Hogyan lehet kitartani akkor, amikor valami reményvesztettnek látszik? Meg kell vizsgálni magunkban a tényeket, az elért eredményeket, értelmezni az esetleges hibákat, tévedéseket, kudarcokat. Keresni kell és akkor meg lehet találni egy másik módot a haladásra, az irányváltásra, a próbálkozásra.

Miért szükséges ez? Azért, mert amíg valakiben munkál az eredeti elképzelésének megvalósulásában rejlő hite, addig értelmeznie kell önmaga számára, hogy van olyan lehetőség, amelyet még nem próbált meg.

Abban az esetben ugyanis azt élheti meg a kereső ember, hogy a lehető legtöbbet tette meg tervei sikeréért.

 

2011. június, London